Képzelt Önriport!
Találkozóm volt Önmagammal, este olyan hét körülre hívtam magam a nagy gardrób szekrény elé, a tükörhöz. Kedves vendéglátó lévén, mécsest gyújtottam, mely felett illatos víz ringatózott. Gőzölgő teám, szép kis csészében. A zenelejátszóból halk muzsika dallama szólt. A kérdezőm lassan érkezett meg én már rég ott ültem mire ő a tükörben végre megmutatta magát. Egyszerre köszöntöttük egymást. Meglepődve fürkésztük előbb egymás szemét, száját, haját. Furcsa mód, a kép nem ugyan az volt mint amire a belső énem emlékezett. Igen, kellett már nekünk ez a találkozás, hogy kicsit szembesüljünk Önmagunkkal. Először csak a külsőségeket figyeltük meg egymásban, de végül jött a végső interjú...
Mindig így kezdődik az Öninterjú..bizonytalansággal, de aztán helyrebillennek azok a bizonyos gátlások, leomlanak a falak, és jönnek a kérdések és a válaszok. Olyan kérdések, amiket csak magunknak tudunk feltenni, hisz csak mi tudjuk rá a válaszokat. Ilyenkor jön a szín tiszta igazság. Hatalmas erő kell szembenézni magaddal.. Önmagaddal.
Kezeimmel végig simítottam az ajkaimon, a szemöldökömön, az orrom és az állam vonalán , belenéztem a szemembe és csak néztem..elmerültem benne, mondhatni fejest ugrottam, és a legmélyére akartam úszni a zöld íriszemben. Belenéztem a lelkembe és feltettem az első kérdést...
-Félsz? Kimondtam hangosan, és néztem az arcom őszinte reakcióját..és megnyugodtam, nem nem féltem, és ezt megmutattam is magamnak. A szemem mosolygott, az arcom nevető ráncai hullámzásba kezdtek és végül hangosan is ki tudtam mondani:- Nem!
Néztem ahogy a boldog arc néz rám, huncut kis mosoly a száj szegletében.. Kortyoltam egyet a teából, de a szemem magamon tartottam, végül a kezeimet kezdtem el fürkészni..
-Valld be! Alig várod, hogy megérintsd..
-Igen! Igazad van, magamat sem érti mi is jutott eszembe..még azt is meg merem kockáztatni, hogy elment az eszem-kuncogok magamra.
-Dehogy ment el! Csak féltél..és ahogy szoktad először a menekülő utat nézted, de rájöttél az nem te vagy!
-Igazad van! Sosem féltem, sosem adtam fel, de most egy kicsit ez lett volna a könnyebb! Ellenben, pont ettől voltam szarul.., hogy elfelejtettem küzdeni. De jó hogy itt vagy!-simogatom meg a bal orcámat.
-Ugye, mire is mennél nélkülem- kacag fel a kép a tükörben velem együtt. Elfelejted hogy te magaddal rakd rendbe és akkor kívül is rendben van minden..te alakítod, te éled, te vagy ő, te vagy minden. Belőled és benned.
-Tudom..
Jó barátként nézzük immár egymást, lenne még miről beszélni, de most megrágjuk a hallottakat, megemésztjük. Este van! Önmagamat hagyva a tükörben kimozdulok a tavaszi éjszakába, a messzi erdőből madarak Jó Éjt csiripelése hallatszik. A fák susogás a nap alábukásával alábbhagy. A szél is elcsendesül, csillagok ragyogják be az eget. Egy pillanatra visszaosonok a riport helyszínére és belesuttogom a sötét képbe: - Lágyan fogom simogatni, érezze ő is milyen törékeny is ez az egész, hogy pillanatok töredéke alatt el tud illan. Óvatosan fogom magamhoz ölelni, féltőn és Óvón, hogy tudja mit is kapok magamtól és mit is akarok adni neki ebből. Ő óvatosan, tán kissé szégyellősen magához von majd és álmában átkarol....
......... Folyt. köv...
